HTML

banánhal

Nincs nálam a bölcsek köve, ez is egy lehetséges út a gyereknevelésben a sok közül. Van egy 1 éves babám, aki egész nap vidám, kipihent, kiegyensúlyozott, alig sír, éjjel 11-12 órákat alszik, ha olyan a helyzet, szépen le tudja magát foglalni, van egy normális, kiszámítható napirendünk, mellette itthonról dolgozom. Persze, óriási mázlim van, de emellett ösztön, tudatosság, és energia is van a dologban. Utóbbiról ha mesélek, hátha segít valakinek. Vagy csak árnyal egy képet. Ha egyvalakinek segített a blog, megérte létrehozni.

Friss topikok

Linkblog

Szívás a szoptatással

2011.08.16. 17:22 :: banánhal

Hiába olvasgattam könyveket a baba gondozásáról, és hiába láttam közelről a legjobb barátnőmet anya szerepben, engem – bevallom – meglepetésként ért a szülés után, hogy ezt a lényt nekem kell táplálnom. Tudtam racionálisan, de valahogy ez a racionális tudás nem ment át teljesen érzelmileg. Nagyon furcsa érzés volt, hogy nem magától értetődő ez a szerep, és az sem, hogy mit kell tennem. Ha nem lett volna egy csecsemős nővér, akit megkértünk, hogy foglalkozzon velünk, nem is tudom, hogy éljük túl az első napokat. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor kell megetetni, és hogyan, mivel. Pedig esküszöm művelődtem, tudtam, mi az az előtej, és hogy abból kevés is elég, de nem tudtam, hogy milyen gyakran kell megkínálni a babát – aki többnyire aludt egész nap – és arról sem volt fogalmam, hogy jött-e neki valami, jól lakott-e, az elég-e. Többször mellre tettük a nővérrel, de csak nem akarta bekapni. Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz, hiszen ez olyan természetes dolog. Majd előkerült a bimbóvédő, amit már bekapott, de még úgy sem tudtam, hogy elég-e neki, amit kap. Fene se tudja miért, még tápszert is kapott, meg vizet, szóval úgy érzem, így utólag, hogy nagyon nem voltam a helyzet magaslatán, és talán ha ott kicsit jobban átlátom a dolgokat, nem teszek fel bimbóvédőt, nem adok tápszert már első nap, hanem kitartóan próbálom szoptatni, talán könnyebben beindult volna a tejem. Ez sosem fog kiderülni, és különben is happy end lett, szóval mindegy is.

Amikor hazajöttünk, sírva hívtam fel a kórházban hagyott csecsemős nővért, hogy mit csináljak. Mennyit kell szopnia, és mi van, ha nem szopott annyit, mindig méregettem, és aggódtam, mert 10-20 grammokat evett csak, és „hivatalosan” a súlyszorzóval kiszámítva ez kevés. De közben magabiztos is akartam lenni, mert hallottam, hogy a szoptatás részben magabiztosság kérdése is. Volt 1-2 nap (ami akkor hosszú időnek tűnik), amikor elhatároztam, hogy nem mérem a kicsit, csak 3 óránként megszoptatom, és bízom benne, hogy ez elég neki. Majd felvilágosított a dokim, hogy ez a baba kicsi és sárga, és amiket eddig mértem, az kevés, szóval legyek szíves lefejt tejjel vagy tápszerrel kiegészíteni. Na, onnantól kezdve visszatért a mérési mánia, és a mérleg bűvöletében éltünk. Egész nap vagy mértem őt, vagy a mellemmel voltam elfoglalva. Azaz szoptattam, vagy fejtem. Egy szoptatás volt, hogy 40 percre is elhúzódott, mert közben méregettem, és ha nem volt még elég visszatettem, majd a másikra tettem, majd csalódottan (idegesen) láttam, hogy semmit nem nőtt a mennyiség az utolsó 20 perc ellenére sem. Közben mindenkire rászálltam, aki jó tanácsot tudott adni. A barátnőmmel naponta többször értekeztünk, és mondattam el vele újra és újra az ő nehézségeit és megoldásait. Ő pedig végtelen türelemmel mesélt, és bíztatott. Plusz még volt kolleganő, 1-2 viszonylag távoli barátnő, akikkel hirtelen a legbensőbb dolgainkat is megbeszéltük, mert hasonló helyzetben voltak, és szívesen segítettek. Akkor még nem igazán értettem, hogy miért bizonygatja mindenki, hogy megéri. Mármint az igét értettem, csak a tartalmát nem. Igazuk volt.
Fizettem egy tanácsadót, aki idejött, és masszírozta a mellemet, hogy még több tej jöjjön, és próbálta rátenni a lányomat jobbról, balról, elölről, hátulról, bimbóvédővel és anélkül, és közben bíztatott. De sajnos még így is kellett kiegészíteni. Ha volt lefejt tej, akkor azzal, ha még az sem volt elég, akkor tápszerrel. Próbáltuk pohárból itatni, hogy nehogy rákapjon a cumisüvegre, de mindig mellément. Utána próbáltuk – teljesen bizarr módon – egy fecskendőből nyomni belé a tejet, de azzal is csak bénáztunk. Rettegtem az úgy nevezett „cumizavartól”, ezt igyekeztem eképp elkerülni. De sokszor nem volt türelmem ahhoz, hogy a nehezen lefejt tej fele a kanapén landoljon, meg fáradtak is voltunk, így legyintettem, és végül csak elővettem azt a cumit. Amiből készségesen egy perc alatt betermelte akár a lefejt anyatejet, akár a tápszert, nem igazán tett különbséget, örült, hogy könnyen, gyorsan kapott valamit. Hiába vártam a csalódottság jelét, akkor amikor tápszert kapott… Az első hetekben szinte észre sem vettem a mellem túloldalán a kislányomat, egy projekt volt az ő életben tartása. Azok, akik feladták, bőszen mondogatták, hogy tápszerrel is felnő a gyerek, és nehogy lelkibeteg legyek emiatt, ha úgy alakul. Pedig én nem készültem lelkibetegnek lenni, csak szoptatni akartam őt, és ezért mindent megtettem. Közben tudtam, hogy minél többször fogom meg a könnyebbik végét és adok tápszert, annál inkább megnehezítem a szoptatás beindulását. A tanácsadó nő elég határozott volt, sokszor megdicsért, és bizonygatta, hogy higgyem el, aki akar, az tud szoptatni. Tápszeres kiegészítésekkel együtt. Igaza volt.
Voltak szörnyű napok, amikor már nem akartam se a nő, se a barátnőim, ismerősem agyára menni, de csak nem volt elég a tej. Ekkor felhívtam a La Leche Ligától vkit, aki nagyon kedves és segítőkész volt telefonban, de tőlem távol állt a hozzáállása. Úgy kezdte, hogy egy szobában KELL aludnunk, hogy szinte ráérezzek a baba szükségletére, és ahányszor csak sír, szoptassam meg, plusz ne fejjek. Na ez nem az az út volt, amin elindultam, ugyanis, én nem akartam egész nap szoptatni. Az ösztöneim azt súgták, hogy ha sír egy baba, nem kell egyből kajával megnyugtatni, más baja is lehet. Plusz nem akartam, hogy a mellemet cuminak használja, és egy szobában sem tudtam aludni vele. Egymás melletti szobában alszunk, nyitott ajtónál. Ha sír, nyöszörög, hallom. Viszont nem ébredek fel a forgolódik, vagy csak nyüszög álmában. Nekem fontos volt az az 1-2 óra, amit nyugodtan aludhattam. Nagyon dühös voltam a csajra, aki még azt is találta mondani, hogy ha nem úgy csinálom, ahogy mondja, el fog apadni a tejem. Ettől tartottam ugyan, de valahogy éreztem, hogy nem feltétlen csak neki lehet igaza. Többet nem hívtam őt.
Egyszer csak olvastam valahol, hogy a bimbóvédő lefogja a tejtermelést, mert nem érik a mellet a megfelelő ingerek. Persze a kórházi csecsemős nővér, aki rám tette, nem gondolja, hogy van összefüggés. Szerinte a tejtermelést a „kivett” tej mennyisége befolyásolja, de az mindegy, hogy milyen módszerrel lett kivéve. Ez annyiban sántít, hogy ha jól tudom, azért a fejéssel szoptatást nem lehet olyan sokáig fenntartani. Mindenesetre (kb. 3-4 héttel szülés után) elhatároztam, hogy megszabadulok ettől a hülye bimbóvédőtől, amit különben is állandóan csak kerestem a lakásban, mivel átlátszó, és nehéz észrevenni. Az sem volt egy diadalmenet, de végül jó ötletnek bizonyult. A mellbimbóm ugyan fájt és vérzett, de igaza volt a barátnőmnek, hogy gyorsan begyógyul. Főleg, ha anyatejet ken rá az ember, és hagyja rászáradni. Pár napba telt, és azon kaptam magam, hogy már tudok szoptatni, nincs ú.n. cumizavara, amivel rémisztgettek, és már kiegészítésre elég a lefejt tej. A tápszeres dobozt feltettem a szekrény tetejére azt hiszem, úgy 2 hónapos kora körül, és utána az ott is maradt jó darabig, amíg ki nem dobtam.
Egy idő után elkezdtem elég jó mennyiségeket mérni, ő pedig simán kibírt 3-4 órákat, hízott, pisilt, kakilt, szóval nagy baj nem lehetett. És mivel annyira utáltam fejni, hogy majd megőrültem tőle, fogtam magam, és elkezdtem kihagyogatni a fejéseket. Pár nap alatt abbahagytam a fejést, és próbáltam nem figyelni azokra, akik szerint most már biztos el fog apadni a tejem. Sajnálom, utáltam fejni, és valahogy éreztem, hogy nem nyom annyit a latba, mint amennyire utálom. Közben szorgalmasan vedeltem a Laktoherbet naponta 1 litert, alk.mentes sört ittam mellé, sok szénhidrátot ettem, és még a görögszénamag áldásos hatásaival is áltattam magam. Miközben azt hiszem, csak az a lényeg, hogy tényleg sokat igyon az ember. Napi 3-4 litert. 3 hónapos korára már olyan laza voltam, hogy vendégségben is megszoptattam (persze nem mások előtt), sőt kocsiban is, és nem érdekelt, hogy meg tudom-e mérni :-). A 30-40 perces szoptatások 5-10 percekké redukálódtak, persze a 2 mellből szoptatást a végéig nem mertem elhagyni. De nem is baj. Olyan ez, minthogy valaki szőke vagy barna hajú. Egy v két mellből szoptat. Később (2 hónaposan) már bíztam magunkban, és csak hetente mértem, hogy hízik-e. Fél éves korában kezdtem a hozzátáplálást (lsd. később), átvészeltünk 1-2 mélypontot, amikor nem annyira akart szopni, és végül 9. hónapos koráig szoptattam, amikor is már engem sem annyira ambicionált az újabb mélypont átvészelése, mint az első fél évben, és ő sem volt vmi lelkes. Direkt harapdált, fájt, féltem, hogy mikor harap meg megint nagyon, és láttam, h mindenre figyel, csak a szopásra nem. Magyarul közösen döntöttünk a szoptatás abbahagyása mellett. Szomorú volt, ugyanakkor kicsit felszabadító is, hogy már nem csak tőlem függ, és visszakapom a mellemet. A következő babámat szerintem 1 éves koráig fogom szoptatni, de ez a 9 hónap is szép volt, főleg ahhoz képest, amennyire nem indult be az egész. A tanulság tényleg az, immár megtapasztalva, és nem csak közhelyként, hogy tényleg nagyon kell ezt akarni, és ha nem megy, lehet tenni az ügy érdekében. Persze van egy kis százaléka a nőknek, akiknek akkor sem megy, ha a fejük tetejére állnak, de lényegesen kevesebben vannak, mint azok, akik csak széttárják a karukat, mondván „nem volt elég tejem.”
Másik tanulság: előttem 2 hónappal szült egy ismerősöm, aki hasonlóképpen szenvedett az elején. Fejt, mért, kiegészített, fél órákat/órákat tartott a procedúra, és stresszelt. Annyira stresszelt, hogy egyszer felhívott, amikor én még terhes voltam, hogy neki elege van, abbahagyja. Furcsa módon akkor (terhesen) nem gondoltam, hogy ez gáz. Mondtam neki, amit most is gondolok, hogy nem hiszem, hogy ettől lesz jó vagy rossz a kapcsolatuk, amit ő –gyerekpszichológusként- meg is erősített. Arról, hogy mennyivel egészségesebb az anyatej, nem tudtam. Persze gondoltam, de úgy véltem, akkora különbség biztos nincs. Később, amikor ugyanebbe a helyzetbe kerültem, és bőgtem, hogy nem megy, nekem is megfordult a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne abbahagyni ezt a szenvedést. De önzőség lett volna, tekintve, hogy nem kellett visszamennem dolgozni, nem volt más fontosabb dolgom, minthogy a lehető legjobban ellássam a lányomat. Gondoltam, miért éljen a gyerekem egy mű poron, ha anyatejet is kaphat. Miért adjak neki egy B megoldást, ha megkaphatja a neki legjobbat is. Nyálas szöveg, de nem tudtam nem így gondolni.

Szólj hozzá!

Címkék: szoptatás fejés anyatej bimbóvédő

Cumi vagy nem cumi?

2011.08.09. 21:56 :: banánhal

Az első hetekben én is próbáltam cumival betömni kislányom száját. Nagyon olcsó megoldásnak tűnt, és kétségtelenül addiktív volt a dolog. Sírás, cumi, csend. Huhh. Végre. Ugyan Ranschburg Tanár Úr (RIP) érdekesen „kampányolt” a cumi ellen. A lényege valami olyasmi volt, hogy a cumizás közben lehet mást is csinálni (pl. játszani), mivel szabad a gyerek keze, de csak félgőzzel működik a koncentráció. Ezzel szemben, aki az ujját szopja, leáll ezzel a pótcselekvéssel és teljes odaadással veti bele magát az egyéb tevékenységbe. Logikus. Persze ez inkább olyan „pszichológusi” elemzésnek tűnik, azaz bizonyára van benne igazság, de az ember boldogulásának kérdésében valószínűleg nincs jelentősége. Márpedig én szeretem a big picture-t nézni. Tehát nem ezért szoktunk le a cumiról. (Nekem nehezebb volt megállni J)
A fő okom arra, hogy cumi nélkül nyugtassam meg, az az volt, hogy nehezen ment a szoptatás. Azt pedig elég sokan megerősítették, hogy a cumizás nem fogja előrelendíteni a dolgot. Márpedig én szoptatni akartam és mindent megtettem ezért. Többek közt azt is, hogy a csábító cumi helyett inkább ringattam, vagy hallgattam, vagy csináltam mást. Persze nem tudom, hogy konkrétan ez mennyiben segítette elő, hogy végül belejöttünk a szoptatásba, mindenesetre akkor természetes volt, hogy ne tegyek olyat, ami hátráltatja az anyatejtermelést. Csak két hónapig kellett „kibírni” a cuminélküliséget, utána már tudatosan használta a hüvelykujját a maga megnyugtatására, és hamar, édesen altatta el magát szopizással. Azt gondolom, hogy jó ez így, hogy ő irányítja ezt a területet, és nem én. Utáltam volna eldönteni helyette, hogy mikor adjam oda neki, mikor vegyem el, és főleg az a rengeteg ugrálás, amikor ezerszer kiesik elalvás előtt, és be kell rohanni visszaadni. Főleg, ha ez éjszaka történik. Örülök, hogy ő intézi ezt, arról nem is beszélve, hogy mennyivel cukibb egy szopizó kisbaba, mint egy cumival betömött száj. Persze csak nekem, ez szubjektív. És az is persze, hogy nem tudom, fogászatilag mi a különbség, és simán lehet, h nagyon megbánom ezt a döntést. Akár a foga, akár az orra látja kárát. Főleg, ha utóbbi... Ennek ígérem, utánajárok.

Szólj hozzá!

Címkék: cumi ujjszopás

Magabiztosság és sírni hagyás

2011.07.13. 21:17 :: banánhal

A sírni hagyás az alfája és omegája a gyereknevelésnek. Innen kezdődik minden és ezen múlik minden, ami a nevelést illeti. Kis korban. Erről részletesen nem írnak azok a könyvek, amiket olvastam. Hozzáteszem, nem volt sok belőlük. Pl. A suttogó titka teljesen híján van a konkrétumoknak, de arra jó, hogy vmi általános elképzelést elültessen az emberben a rugalmasan szigorú napirendről, ami nem mellesleg szerintem nagyon hasznos, és számomra is ez a szimpatikus út. Ranschburg tanár úr (RIP) pedig nagyon szépen ír arról, hogy miért ne hagyjunk egy gyereket sírni. Azt írja, hogy a kisbaba sírással kommunikál, és most tanulja meg, hogy a világ reagál-e a sírására, azaz rá. Fontos, hogy lássa, hogy érdemes sírni, érdemes az érdekeit érvényesíteni, és azt is fontos látnia, hogy az anyukájára mindig számíthat. Nagyon szívemből szól ez a gondolat, és én is azt gondolom, hogy kegyetlenség nem tisztelni egy kisbaba akaratát. Az árvaházakban állítólag nem is sírnak a gyerekek, mert tudják, hogy nincs miért… Ennek ellenére nem gondolom, hogy mindig ugrani kell, ha sírni kezd a baba, mert nagyon hamar rájön, hogy hogyan ugráltassa a szüleit, és sok mindent viszont nem tanul meg ezáltal, ami fontos lenne mindenkinek. Tehát a lényeg, hogy mikor hagyjuk sírni a gyereket. Ez viszont annyira szubjektív, és sok mindentől függ, amit valóban nem lehet részletekbe menően leírni egy könyvben. Ezt egy anya érzi, és szerintem itt sok minden dől el az anyaságára vonatkozóan. (Lsd. meleg korlátozó szerep.) Ami fontos: hogy ne csak tudatból reagáljunk, hanem ösztönösen is tudjunk azonosulni a döntésünkkel. Belülről kell érezni, és nem kétségbeesetten odamenni vagy nem odamenni. Csak nyugodtan!

Egy példa: amikor először kapott oltást a lányom, sírt szegénykém fél percet, majd abbahagyta és vigyorgott tovább. A doktornő megdicsérte őt, majd engem. Utóbbit nem értettem, gondoltam, milyen udvarias. Majd kifejtette, hogy nagyon gyakori, hogy az anyuka annyira kétségbeesik a gyereke sírásától, hogy ezt a kétségbeesést visszatükrözi, (akár konkrét arckifejezéssel, akár csak érzelmi hullámokon keresztül) és a baba ettől még jobban nekikeseredik, és hazáig búsul az oltás miatt, mama pedig vigasztalja. 
Nagyon fontos látnia egy anyának, hogy mi az az eset, amikor tényleg baj van, és komoly vigasztalásra szorul a gyerek, és mi az, amikor az elbagatellizálással, „kedves leszereléssel” jobbat teszünk neki. Ehhez szükséges az anya magabiztossága. Az önmagában és a gyereknevelésébe vetett hit és következetesség. Egy baba sírása nem mindig tragikus, miközben sokan úgy gondolják, h sírás=probléma. A sírás=kommunikáció alapvetést pedig szerintem úgy érdemes értelmezni, hogy mi is az adott helyzetnek megfelelően reagáljunk rá.
Voltam egyszer egy buliban, ahol anyukákkal beszélgettem. Volt köztünk egy lány, akihez kb 20 percenként odarohant a 2 éves körüli kislánya, és egy korty víz helyett, rácsatlakozott anyja mellére, szopott belőle, majd ment vissza játszani. Tőlem közben kérdezte vki, hogy mennyit alszik a gyerek. Mondtam, h alszik rendesen, este 8-tól reggel 7-ig (sőt hétvégén még tovább is, mert ha felébred, érzékeli, h nincs mozgás, még tovább bóbiskol néha :)), és tettem egy megjegyzést arra, hogy én biztos nem bírnék éjszakázni, mert az milyen fárasztó volt az elején. Erre az előbb említett anyuka pikírten megjegyezte, hogy az éjszakázás soha nem a szülő döntése, „tudod, fel kell kelni, ha a gyerek éhes.” Mire mondtam neki, hogy szerintem egy nagyobb gyereknek (egy 2 évesnek már mindenképp) meg lehet tanítani, hogy napközben egyen, és az éjszaka alvásra való. Kérdezte, hogy hogy tanítom meg, talán hagyom sírni, ha felébred? Mire mondtam, hogy igen, valamennyit muszáj, ha magától nem jön rá. Erre szikrázó tekintettel közölte, hogy ő még soha egy percet nem hagyta sírni a gyerekét. (Épphogy nem mondta ki, hogy engem milyen anyának tart.) És igen, egy idegen előtt én egy szívtelen anyának tűnhettem, aki csak húzza a lóbőrt, miközben a gyereke az ágy rácsait tépve követeli őt. De a helyzet nem ez. (Másik posztban lesz erről szó.)

Szólj hozzá!

Címkék: nevelés magabiztosság sírni hagyás baba sírás

Szülésről egy kis gondolat

2011.06.19. 22:39 :: banánhal

 

A szülésről nem szeretnék hosszan értekezni. Meg nyilván ezen már mindenki túl van, aki erre a blogra tévedt.

Az a tapasztalatom, hogy erre is egy komoly biznisz épült, sok túlzással. Szerintem, nem kell erre azért annyit készülni, mint ahogy sokan gondolják. A lényeg, hogy tudni kell, mikor kell bemenni a kórházba, mit kell vinni (lista!), és hogy fájni fog, de kibírható.

Utóbbi egy közhelynek hangzó, ám fontos tudás. Fontos a hozzáállás: sok testünkkel kapcsolatos dolog is agyban dől el. Sok szüléses rémsztorit hallottam a kibírhatatlan fájdalomról. Persze nyilván nem tud senki olyan erősen koncentrálni, hogy a végén ne fájjon egy szülés, de ha tudod, hogy pont annyira fáj, ami még kibírható számodra, az egy hasznos információ. Ha beépül. Ezen kívül hallottam olyat is, aki nem a fájdalmat hangsúlyozta, és nagyon szépen adta elő a szülését. Na, az sokszor eszembe jutott szülés előtt, és segített abban, hogy ne rettegjek. (nagyon) :-)

Amúgy meg az lett volna igazán hasznos, ha még terhesség előtt szól valaki, hogy gyúrjak rá a gátizomtornára. Terhesség előtt, szülés után igencsak fontos. És ezzel nem vagyok egyedül...

Szólj hozzá!

Címkék: szülés

Óvatosan a tanácsokkal

2011.06.19. 22:11 :: banánhal

Ha olyan anyukákkal beszélek, akik problémákkal küszködnek gyereknevelés terén, mindig megállapítják, hogy milyen szerencsém van a kislányommal. Ha olyanokkal kerülnek szóba az alapvető – evési/alvási/”ellevési”/sírási – paraméterek, akik sikerrel vették ezeket az akadályokat, többnyire büszkék magukra. Valahol a kettő közt lehet az igazság.

Szerintem a jó anyaság ott kezdődik, hogy az ember elég felnőtt, és jól van. Nem szorong, kiegyensúlyozott. Többnyire. (Nyilván nem minden nap minden pillanatában, de alapvetően jól érzi magát a bőrében az illető.)

Vezetőket, szülőket sokan, sokféleképpen osztályozták már. Nekem szimpatikus a hidegség/melegség és a korlátozás/engedékenység mentén alapuló kategorizálás. Tehát eszerint az elmélet szerint négyféle típus létezik: a meleg-engedékeny, a meleg-korlátozó, a hideg-engedékeny, és a hideg-korlátozó. Szerintetek, melyik a nyerő párosítás? A meleg-korlátozó. Azaz a melegszívűség, és az elárasztó szeretet elengedhetetlen, de önmagában kevés. Ha a szeretet jegyében „elfelejtünk” tiltani, nevelni, nagy eséllyel lesz egy rossz esetben neveletlen gyerekünk, aki hamar átveszi az irányítást felettünk, jobb esetben pl. „csak” nem fogja kihozni magából a maximumot felnőtt korában. Ott ahol pedig nem a szeretet jegyében telik a gyereknevelés, nyilván nehéz lesz egészséges lelkű gyerekeknek felnőni. Ezek a kategóriák nyilván nem vegytisztán elkülöníthető viselkedésminták, és az is valószínű, hogy nem könnyen befolyásolhatóak, de nem árt ilyeneken is gondolkozni abban az esetben, ha az ember érdeklődik a téma iránt… Nekem tetszik ez a gondolat.

A melegszívűség szerintem adott az olvasóknál. Legalábbis úgy képzelem, olyanok olvasnak ilyen blogokat, akik a lehető legjobbat szeretnék nyújtani magukból a gyereküknek.

Még annyit a tanácsosztogatásról, hogy óvatosan kell az ilyesmit. Egyik tanács valakinek bejön, másnak nem, sőt frusztrálóan hathat. Plusz szinte képtelenség egy idegen gyerekre vonatkoztatni azt, ami a saját gyerekemnél bejött. Ezen kívül egy igazi jó tanács akkor lesz használható, ha teljesen részletekbe menő, és konkrét helyzetekre ad választ. Ennek ellenére szükség van a tanácsokra. Egy kezdő kismama szerintem azzal teszi a legjobbat a gyerekének és magának, ha sok helyről tájékozódik, és abból – az ösztönei mentén – összerak magának egy utat.

Szólj hozzá!

Címkék: gyereknevelés jó tanácsok baba nevelés meleg korlátozó hideg korlátozó meleg engedékeny meleg engedékeny szülő