HTML

banánhal

Nincs nálam a bölcsek köve, ez is egy lehetséges út a gyereknevelésben a sok közül. Van egy 1 éves babám, aki egész nap vidám, kipihent, kiegyensúlyozott, alig sír, éjjel 11-12 órákat alszik, ha olyan a helyzet, szépen le tudja magát foglalni, van egy normális, kiszámítható napirendünk, mellette itthonról dolgozom. Persze, óriási mázlim van, de emellett ösztön, tudatosság, és energia is van a dologban. Utóbbiról ha mesélek, hátha segít valakinek. Vagy csak árnyal egy képet. Ha egyvalakinek segített a blog, megérte létrehozni.

Friss topikok

Linkblog

Magabiztosság és sírni hagyás

2011.07.13. 21:17 :: banánhal

A sírni hagyás az alfája és omegája a gyereknevelésnek. Innen kezdődik minden és ezen múlik minden, ami a nevelést illeti. Kis korban. Erről részletesen nem írnak azok a könyvek, amiket olvastam. Hozzáteszem, nem volt sok belőlük. Pl. A suttogó titka teljesen híján van a konkrétumoknak, de arra jó, hogy vmi általános elképzelést elültessen az emberben a rugalmasan szigorú napirendről, ami nem mellesleg szerintem nagyon hasznos, és számomra is ez a szimpatikus út. Ranschburg tanár úr (RIP) pedig nagyon szépen ír arról, hogy miért ne hagyjunk egy gyereket sírni. Azt írja, hogy a kisbaba sírással kommunikál, és most tanulja meg, hogy a világ reagál-e a sírására, azaz rá. Fontos, hogy lássa, hogy érdemes sírni, érdemes az érdekeit érvényesíteni, és azt is fontos látnia, hogy az anyukájára mindig számíthat. Nagyon szívemből szól ez a gondolat, és én is azt gondolom, hogy kegyetlenség nem tisztelni egy kisbaba akaratát. Az árvaházakban állítólag nem is sírnak a gyerekek, mert tudják, hogy nincs miért… Ennek ellenére nem gondolom, hogy mindig ugrani kell, ha sírni kezd a baba, mert nagyon hamar rájön, hogy hogyan ugráltassa a szüleit, és sok mindent viszont nem tanul meg ezáltal, ami fontos lenne mindenkinek. Tehát a lényeg, hogy mikor hagyjuk sírni a gyereket. Ez viszont annyira szubjektív, és sok mindentől függ, amit valóban nem lehet részletekbe menően leírni egy könyvben. Ezt egy anya érzi, és szerintem itt sok minden dől el az anyaságára vonatkozóan. (Lsd. meleg korlátozó szerep.) Ami fontos: hogy ne csak tudatból reagáljunk, hanem ösztönösen is tudjunk azonosulni a döntésünkkel. Belülről kell érezni, és nem kétségbeesetten odamenni vagy nem odamenni. Csak nyugodtan!

Egy példa: amikor először kapott oltást a lányom, sírt szegénykém fél percet, majd abbahagyta és vigyorgott tovább. A doktornő megdicsérte őt, majd engem. Utóbbit nem értettem, gondoltam, milyen udvarias. Majd kifejtette, hogy nagyon gyakori, hogy az anyuka annyira kétségbeesik a gyereke sírásától, hogy ezt a kétségbeesést visszatükrözi, (akár konkrét arckifejezéssel, akár csak érzelmi hullámokon keresztül) és a baba ettől még jobban nekikeseredik, és hazáig búsul az oltás miatt, mama pedig vigasztalja. 
Nagyon fontos látnia egy anyának, hogy mi az az eset, amikor tényleg baj van, és komoly vigasztalásra szorul a gyerek, és mi az, amikor az elbagatellizálással, „kedves leszereléssel” jobbat teszünk neki. Ehhez szükséges az anya magabiztossága. Az önmagában és a gyereknevelésébe vetett hit és következetesség. Egy baba sírása nem mindig tragikus, miközben sokan úgy gondolják, h sírás=probléma. A sírás=kommunikáció alapvetést pedig szerintem úgy érdemes értelmezni, hogy mi is az adott helyzetnek megfelelően reagáljunk rá.
Voltam egyszer egy buliban, ahol anyukákkal beszélgettem. Volt köztünk egy lány, akihez kb 20 percenként odarohant a 2 éves körüli kislánya, és egy korty víz helyett, rácsatlakozott anyja mellére, szopott belőle, majd ment vissza játszani. Tőlem közben kérdezte vki, hogy mennyit alszik a gyerek. Mondtam, h alszik rendesen, este 8-tól reggel 7-ig (sőt hétvégén még tovább is, mert ha felébred, érzékeli, h nincs mozgás, még tovább bóbiskol néha :)), és tettem egy megjegyzést arra, hogy én biztos nem bírnék éjszakázni, mert az milyen fárasztó volt az elején. Erre az előbb említett anyuka pikírten megjegyezte, hogy az éjszakázás soha nem a szülő döntése, „tudod, fel kell kelni, ha a gyerek éhes.” Mire mondtam neki, hogy szerintem egy nagyobb gyereknek (egy 2 évesnek már mindenképp) meg lehet tanítani, hogy napközben egyen, és az éjszaka alvásra való. Kérdezte, hogy hogy tanítom meg, talán hagyom sírni, ha felébred? Mire mondtam, hogy igen, valamennyit muszáj, ha magától nem jön rá. Erre szikrázó tekintettel közölte, hogy ő még soha egy percet nem hagyta sírni a gyerekét. (Épphogy nem mondta ki, hogy engem milyen anyának tart.) És igen, egy idegen előtt én egy szívtelen anyának tűnhettem, aki csak húzza a lóbőrt, miközben a gyereke az ágy rácsait tépve követeli őt. De a helyzet nem ez. (Másik posztban lesz erről szó.)

Szólj hozzá!

Címkék: nevelés magabiztosság sírni hagyás baba sírás

A bejegyzés trackback címe:

https://bananhal.blog.hu/api/trackback/id/tr543064233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása