Hiába olvasgattam könyveket a baba gondozásáról, és hiába láttam közelről a legjobb barátnőmet anya szerepben, engem – bevallom – meglepetésként ért a szülés után, hogy ezt a lényt nekem kell táplálnom. Tudtam racionálisan, de valahogy ez a racionális tudás nem ment át teljesen érzelmileg. Nagyon furcsa érzés volt, hogy nem magától értetődő ez a szerep, és az sem, hogy mit kell tennem. Ha nem lett volna egy csecsemős nővér, akit megkértünk, hogy foglalkozzon velünk, nem is tudom, hogy éljük túl az első napokat. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor kell megetetni, és hogyan, mivel. Pedig esküszöm művelődtem, tudtam, mi az az előtej, és hogy abból kevés is elég, de nem tudtam, hogy milyen gyakran kell megkínálni a babát – aki többnyire aludt egész nap – és arról sem volt fogalmam, hogy jött-e neki valami, jól lakott-e, az elég-e. Többször mellre tettük a nővérrel, de csak nem akarta bekapni. Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz, hiszen ez olyan természetes dolog. Majd előkerült a bimbóvédő, amit már bekapott, de még úgy sem tudtam, hogy elég-e neki, amit kap. Fene se tudja miért, még tápszert is kapott, meg vizet, szóval úgy érzem, így utólag, hogy nagyon nem voltam a helyzet magaslatán, és talán ha ott kicsit jobban átlátom a dolgokat, nem teszek fel bimbóvédőt, nem adok tápszert már első nap, hanem kitartóan próbálom szoptatni, talán könnyebben beindult volna a tejem. Ez sosem fog kiderülni, és különben is happy end lett, szóval mindegy is.
Amikor hazajöttünk, sírva hívtam fel a kórházban hagyott csecsemős nővért, hogy mit csináljak. Mennyit kell szopnia, és mi van, ha nem szopott annyit, mindig méregettem, és aggódtam, mert 10-20 grammokat evett csak, és „hivatalosan” a súlyszorzóval kiszámítva ez kevés. De közben magabiztos is akartam lenni, mert hallottam, hogy a szoptatás részben magabiztosság kérdése is. Volt 1-2 nap (ami akkor hosszú időnek tűnik), amikor elhatároztam, hogy nem mérem a kicsit, csak 3 óránként megszoptatom, és bízom benne, hogy ez elég neki. Majd felvilágosított a dokim, hogy ez a baba kicsi és sárga, és amiket eddig mértem, az kevés, szóval legyek szíves lefejt tejjel vagy tápszerrel kiegészíteni. Na, onnantól kezdve visszatért a mérési mánia, és a mérleg bűvöletében éltünk. Egész nap vagy mértem őt, vagy a mellemmel voltam elfoglalva. Azaz szoptattam, vagy fejtem. Egy szoptatás volt, hogy 40 percre is elhúzódott, mert közben méregettem, és ha nem volt még elég visszatettem, majd a másikra tettem, majd csalódottan (idegesen) láttam, hogy semmit nem nőtt a mennyiség az utolsó 20 perc ellenére sem. Közben mindenkire rászálltam, aki jó tanácsot tudott adni. A barátnőmmel naponta többször értekeztünk, és mondattam el vele újra és újra az ő nehézségeit és megoldásait. Ő pedig végtelen türelemmel mesélt, és bíztatott. Plusz még volt kolleganő, 1-2 viszonylag távoli barátnő, akikkel hirtelen a legbensőbb dolgainkat is megbeszéltük, mert hasonló helyzetben voltak, és szívesen segítettek. Akkor még nem igazán értettem, hogy miért bizonygatja mindenki, hogy megéri. Mármint az igét értettem, csak a tartalmát nem. Igazuk volt.
Fizettem egy tanácsadót, aki idejött, és masszírozta a mellemet, hogy még több tej jöjjön, és próbálta rátenni a lányomat jobbról, balról, elölről, hátulról, bimbóvédővel és anélkül, és közben bíztatott. De sajnos még így is kellett kiegészíteni. Ha volt lefejt tej, akkor azzal, ha még az sem volt elég, akkor tápszerrel. Próbáltuk pohárból itatni, hogy nehogy rákapjon a cumisüvegre, de mindig mellément. Utána próbáltuk – teljesen bizarr módon – egy fecskendőből nyomni belé a tejet, de azzal is csak bénáztunk. Rettegtem az úgy nevezett „cumizavartól”, ezt igyekeztem eképp elkerülni. De sokszor nem volt türelmem ahhoz, hogy a nehezen lefejt tej fele a kanapén landoljon, meg fáradtak is voltunk, így legyintettem, és végül csak elővettem azt a cumit. Amiből készségesen egy perc alatt betermelte akár a lefejt anyatejet, akár a tápszert, nem igazán tett különbséget, örült, hogy könnyen, gyorsan kapott valamit. Hiába vártam a csalódottság jelét, akkor amikor tápszert kapott… Az első hetekben szinte észre sem vettem a mellem túloldalán a kislányomat, egy projekt volt az ő életben tartása. Azok, akik feladták, bőszen mondogatták, hogy tápszerrel is felnő a gyerek, és nehogy lelkibeteg legyek emiatt, ha úgy alakul. Pedig én nem készültem lelkibetegnek lenni, csak szoptatni akartam őt, és ezért mindent megtettem. Közben tudtam, hogy minél többször fogom meg a könnyebbik végét és adok tápszert, annál inkább megnehezítem a szoptatás beindulását. A tanácsadó nő elég határozott volt, sokszor megdicsért, és bizonygatta, hogy higgyem el, aki akar, az tud szoptatni. Tápszeres kiegészítésekkel együtt. Igaza volt.
Voltak szörnyű napok, amikor már nem akartam se a nő, se a barátnőim, ismerősem agyára menni, de csak nem volt elég a tej. Ekkor felhívtam a La Leche Ligától vkit, aki nagyon kedves és segítőkész volt telefonban, de tőlem távol állt a hozzáállása. Úgy kezdte, hogy egy szobában KELL aludnunk, hogy szinte ráérezzek a baba szükségletére, és ahányszor csak sír, szoptassam meg, plusz ne fejjek. Na ez nem az az út volt, amin elindultam, ugyanis, én nem akartam egész nap szoptatni. Az ösztöneim azt súgták, hogy ha sír egy baba, nem kell egyből kajával megnyugtatni, más baja is lehet. Plusz nem akartam, hogy a mellemet cuminak használja, és egy szobában sem tudtam aludni vele. Egymás melletti szobában alszunk, nyitott ajtónál. Ha sír, nyöszörög, hallom. Viszont nem ébredek fel a forgolódik, vagy csak nyüszög álmában. Nekem fontos volt az az 1-2 óra, amit nyugodtan aludhattam. Nagyon dühös voltam a csajra, aki még azt is találta mondani, hogy ha nem úgy csinálom, ahogy mondja, el fog apadni a tejem. Ettől tartottam ugyan, de valahogy éreztem, hogy nem feltétlen csak neki lehet igaza. Többet nem hívtam őt.
Egyszer csak olvastam valahol, hogy a bimbóvédő lefogja a tejtermelést, mert nem érik a mellet a megfelelő ingerek. Persze a kórházi csecsemős nővér, aki rám tette, nem gondolja, hogy van összefüggés. Szerinte a tejtermelést a „kivett” tej mennyisége befolyásolja, de az mindegy, hogy milyen módszerrel lett kivéve. Ez annyiban sántít, hogy ha jól tudom, azért a fejéssel szoptatást nem lehet olyan sokáig fenntartani. Mindenesetre (kb. 3-4 héttel szülés után) elhatároztam, hogy megszabadulok ettől a hülye bimbóvédőtől, amit különben is állandóan csak kerestem a lakásban, mivel átlátszó, és nehéz észrevenni. Az sem volt egy diadalmenet, de végül jó ötletnek bizonyult. A mellbimbóm ugyan fájt és vérzett, de igaza volt a barátnőmnek, hogy gyorsan begyógyul. Főleg, ha anyatejet ken rá az ember, és hagyja rászáradni. Pár napba telt, és azon kaptam magam, hogy már tudok szoptatni, nincs ú.n. cumizavara, amivel rémisztgettek, és már kiegészítésre elég a lefejt tej. A tápszeres dobozt feltettem a szekrény tetejére azt hiszem, úgy 2 hónapos kora körül, és utána az ott is maradt jó darabig, amíg ki nem dobtam.
Egy idő után elkezdtem elég jó mennyiségeket mérni, ő pedig simán kibírt 3-4 órákat, hízott, pisilt, kakilt, szóval nagy baj nem lehetett. És mivel annyira utáltam fejni, hogy majd megőrültem tőle, fogtam magam, és elkezdtem kihagyogatni a fejéseket. Pár nap alatt abbahagytam a fejést, és próbáltam nem figyelni azokra, akik szerint most már biztos el fog apadni a tejem. Sajnálom, utáltam fejni, és valahogy éreztem, hogy nem nyom annyit a latba, mint amennyire utálom. Közben szorgalmasan vedeltem a Laktoherbet naponta 1 litert, alk.mentes sört ittam mellé, sok szénhidrátot ettem, és még a görögszénamag áldásos hatásaival is áltattam magam. Miközben azt hiszem, csak az a lényeg, hogy tényleg sokat igyon az ember. Napi 3-4 litert. 3 hónapos korára már olyan laza voltam, hogy vendégségben is megszoptattam (persze nem mások előtt), sőt kocsiban is, és nem érdekelt, hogy meg tudom-e mérni :-). A 30-40 perces szoptatások 5-10 percekké redukálódtak, persze a 2 mellből szoptatást a végéig nem mertem elhagyni. De nem is baj. Olyan ez, minthogy valaki szőke vagy barna hajú. Egy v két mellből szoptat. Később (2 hónaposan) már bíztam magunkban, és csak hetente mértem, hogy hízik-e. Fél éves korában kezdtem a hozzátáplálást (lsd. később), átvészeltünk 1-2 mélypontot, amikor nem annyira akart szopni, és végül 9. hónapos koráig szoptattam, amikor is már engem sem annyira ambicionált az újabb mélypont átvészelése, mint az első fél évben, és ő sem volt vmi lelkes. Direkt harapdált, fájt, féltem, hogy mikor harap meg megint nagyon, és láttam, h mindenre figyel, csak a szopásra nem. Magyarul közösen döntöttünk a szoptatás abbahagyása mellett. Szomorú volt, ugyanakkor kicsit felszabadító is, hogy már nem csak tőlem függ, és visszakapom a mellemet. A következő babámat szerintem 1 éves koráig fogom szoptatni, de ez a 9 hónap is szép volt, főleg ahhoz képest, amennyire nem indult be az egész. A tanulság tényleg az, immár megtapasztalva, és nem csak közhelyként, hogy tényleg nagyon kell ezt akarni, és ha nem megy, lehet tenni az ügy érdekében. Persze van egy kis százaléka a nőknek, akiknek akkor sem megy, ha a fejük tetejére állnak, de lényegesen kevesebben vannak, mint azok, akik csak széttárják a karukat, mondván „nem volt elég tejem.”
Másik tanulság: előttem 2 hónappal szült egy ismerősöm, aki hasonlóképpen szenvedett az elején. Fejt, mért, kiegészített, fél órákat/órákat tartott a procedúra, és stresszelt. Annyira stresszelt, hogy egyszer felhívott, amikor én még terhes voltam, hogy neki elege van, abbahagyja. Furcsa módon akkor (terhesen) nem gondoltam, hogy ez gáz. Mondtam neki, amit most is gondolok, hogy nem hiszem, hogy ettől lesz jó vagy rossz a kapcsolatuk, amit ő –gyerekpszichológusként- meg is erősített. Arról, hogy mennyivel egészségesebb az anyatej, nem tudtam. Persze gondoltam, de úgy véltem, akkora különbség biztos nincs. Később, amikor ugyanebbe a helyzetbe kerültem, és bőgtem, hogy nem megy, nekem is megfordult a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne abbahagyni ezt a szenvedést. De önzőség lett volna, tekintve, hogy nem kellett visszamennem dolgozni, nem volt más fontosabb dolgom, minthogy a lehető legjobban ellássam a lányomat. Gondoltam, miért éljen a gyerekem egy mű poron, ha anyatejet is kaphat. Miért adjak neki egy B megoldást, ha megkaphatja a neki legjobbat is. Nyálas szöveg, de nem tudtam nem így gondolni.
